Nixon bukásából jó lenne mindenkinek tanulnia. Tudni, hogy a hatalmukkal visszaélők nem feltétlenül választások alkalmával bukhatnak. Bármikor lefújhatják a meccset!

Ha az ellenzék ajánlata ugyanúgy a bolsevista politikai logika és a morális határok cseppfolyósítása lesz, akkor miért ne választanák az emberek azokat, akiktől ezt már egy évtizede megszokták?

„Azért jöttem Robi, hogy tájékoztassalak: nagyra értékeljük a faludért végzett munkádat, és biztosítani szeretnélek arról: ha nem nyilatkozol, akkor támogatunk!”

A kétpártrendszerben épp azért nem lehet kizárólagos hatalomra szert tenni, mert a kormányváltásnak sokkal nagyobb esélye van, mint a többpártrendszerben.

A „magyar Weimar” 2010-ben megbukott. Orbán arra jött rá, hogy a kapitalizmus működtethető autoriter eszközökkel a félperiférián. Az összefogás nem lehet öncélú, annak túl kell mutatnia az antiorbánizmuson.

Ha valamennyien látjuk a szemünk előtt darabjaira hulló országunkat, a mindent letipró hatalmi gátlástalanságot, akkor miért nem emeljük fel legalább saját helyünkön a szavunkat?

Az elmúlt hetekben a sajtó a Magyar Szocialista Párt körüli botrányoktól volt hangos. Ez két szempontból sem jó: egyrészt mutatja, hogy az MSZP még mindig más pártok befolyása alatt működik, másrészt azokról a baloldali programokról nem esett szó, amelyek alkalmasak az Orbán-rendszer leváltására. Kérdés, hogy megérte-e mindezek ellenére a személyi konfliktusok útját választani?

Nem a magyar állam, hanem jószándékú civilek adnak reményt és mutatnak kiutat nyomorban tengődőknek a keleti határvégeken. Mi sem természetesebb, hogy a bajban elsőként tőlük von el támogatást a kormány, amit aztán a szolidáris polgárokkal pótoltat ki.