Amíg a közbeszéd nem lép túl a kádári megalkuváson, és pusztán a haszonszerzést tekinti politikai sikernek, addig Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor foglyai maradunk.
Az egykori magyar miniszterelnök szinte fürdik abban a szerepben, hogy viszonylag nagy támogatottsággal, de mégis tét nélkül tud össze-vissza beszélni.
Az emberek nem azért vásárolják fel a tartósélelmiszer-készleteket, mert rádöbbentek, hogy nem fenntartható eddigi életformánk. Észrevétlen „evolúciós” fejlődés viszont volt a pestisjárvány után is.
A vírus már nem virtuális veszély, itt nem lehet plakátokkal és diskurzusokkal győzni. Jöhet-e a mai válságban az identitáspolitika után egy biopolitikai fordulat? És tudja-e ezt is a jobboldal saját érdekében felhasználni? Vagy a koronavírus valóságos veszélye nem ad olyan lehetőségeket, mint amiket a migráció virtuális veszélye adott?
Talán az emberek a járvány alatt rájönnek majd, hogy felesleges repülőzés, kínai import és készpénz nélkül is van élet. Talán rájönnek, hogy nincs is nagyobb kincs a világon, mint a természet és a többi ember.
Oké, hogy kihirdették a veszélyhelyzetet, de a polgárok tudják, hogy vész esetén inkább a saját normakövetésükre számíthatnak, semmint a magyar egészségügyre.
A szlovák választásokon a magyarok csaknem harmada szlovák pártokra szavazott: ez nem azért van, mert a felvidéki magyaroknak a magyarságuk már kevésbé fontos, hanem azért, mert a magyarságuk önmagában nem fontosabb annál, mint hogy bele tudjanak szólni az országos politikába.
A koronavírus nemcsak a halálozásokat nézve ijesztő, hanem rettentő sokat mond Magyarország mentális állapotáról is: megérkeztünk a posztfaktuális aranykorba, ahol mindenki orvos.
Nem az, hogy a politikusaink felismerték volna, hogy a koronavírus pont nem az az ügy, amit felhasználva cicaharcolgatni kéne egymással. A koronavírusnak hála viszont lesz egy nemzeti ünnepünk, amin végre nem kell idegesítő politikusokat hallgatni, ahogy márciusi ifjaknak képzelik magukat.