A jófejség diktatúrái

Éles ellentét van aközött, ahogy a munkára fogható tömeg egyszerre van létbizonytalanságban, közben még jófejnek is kell lennie.

A lenti írás vasárnap reggel nem a megfelelő szerzővel jelent meg oldalunkon. A hibát korrigáltuk, az érintettektől és olvasóinktól pedig elnézést kérünk.

Humanista gondolkodóink körében nemes hagyománya van a fasiszta működés nyomait kutatni a jelenben. Most nem is feltétlen arra a sunyi retorikai húzásra kell gondolnunk, amikor a politikai spektrumon tőlünk jobbra helyezkedőket nácizzuk (amivel Amerikában és itthon is igyekeznek az amigdalánkig égetni a kultúrharc ökölszabályait), hanem

annak a személytelen, militáns rendszernek a fölmutatására, amely válogat ember és ember között, szabadságot vagy börtönt, életet vagy halált oszt, mindezt olyan absztrakt fogalmak nevében, mint a nemzet érdeke, a faj tisztasága – vagy az amerikai típusú demokrácia.

Amelyet a rendszerkritikus értelmiség újból és újból felfedezni vél, még az olyan (számunkra utópisztikusan kényelmes) államokban is, mint Franciaország vagy Németország. A szisztémát Giorgio Agamben – mások nyomán – Apparátusnak nevezi. Az Apparátus több egy elnyomó rezsimnél, ugyanis totális: az élet minden részletére figyel, kontrollt gyakorol. Az intézményeket szabályozásra, a kultúrát propagandára használja, a hivatalos rendből kiesőket átneveli, kórházba vagy börtönbe zárja. Zsebünkben, méhünkben, életünkben vájkál. Biopolitizál.

Bár a huszadik századi fasiszta és bolsevik terrort pusztán biopolitikának nevezni bőven eufém, a kritikai gondolkodás célja mégiscsak valami hasonló: szerinte a nyugati demokratikus dölyf – ami a diktatúrákhoz képest emberinek mutatja magát –, tiltó-szabályozó-jutalmazó szerepein keresztül, intézményei által mégiscsak Apparátusként viselkedik. Beleszól az életünkbe, meghatározza, mi az elfogadható, mi nem. A munkánkra, a testünkre azért továbbra is igényt tart. És szeretné, ha hálásak lennénk neki, amiért nem a harmincas évek Ukrajnájába, vagy a techno-disztópikus Kínába születtünk. Vagy a nyomorgó perifériákra, ahonnan a jólét alapjait importálja.

Nehéz áttolni a régimódi rendszerkritikát

Itthon több szempontból is nehéz áttolni a régimódi rendszerkritikát:

1. Az értelmiség nagyjából az összes esélyét eljátszotta arra, hogy saját rétegén túl komolyan vegyék.
2. Két és fél, megszorításokkal és gyurcsányszerű fantomokkal terhes évtizedet leszámítva a magyarság zöme csak amorf, félfeudális berendezkedésekben élt. A szocialista múlt emléke többszörösen is problémás, egyrészt a ravasz elnyomás és megrontás, másrészt a sivár, kiábrándult unalom, harmadrészt az átláthatóság és gondoskodás utolsó korszakának tűnik. A jelenlegi rendnek nincs öntudata, nincs elképzelése magáról.
   
   Ha nincs módja, hogy saját helyzetét bizonyos értékvilág szemüvegén keresztül nézze (és, teszem azt, nyugatiként megállapítsa magáról, hogy korántsem eléggé humanista vagy demokratikus), még csak úgy igazán paranoid sem tud lenni. A kívülről érkező fenyegetéssel (legyen az Brüsszel vagy Putyin), és belső csoportok, más társadalmi osztályok iránti ellenszenvvel képes foglalkozni (cigányság, zsidóság, nők és férfiak, prolik és újgazdagok). De egy totális rendszertől rettegni, ahol a babaváró hitel egyet jelent a behódolással – ez keveseknek fekszik, azt hiszem, érthető módon. Kevesen engedhetik meg maguknak.
3. A Mátrix nagyot ütött annak idején, hiszen a teljes valóságról állította, hogy illúzió: az életenergiát zabáló Hatalom vetíti a duracell-emberek agyába. A lázadók cool félistenek voltak, akik bőrszerkót viseltek meg automata fegyvereket, és csak néha idézték Jean Baudrillard francia filozófust. Az idén érkező negyedik rész jobban teszi, ha kizárólag a nosztalgiára épít. Ha most ott ülnénk Neoval a fotelban, és választanunk kéne piros meg kék kapszula közt, habozás nélkül választanánk a kéket. Ahogy az egyik komment mondja a trailer alatt: Visszahelyeznének 1999-be, Észak-Amerikába, stabil irodai melóval az életenergiámért cserébe? Oké-zsoké.

A normatív állam ostorozása (vagy akár a netokrata, népbutító virtualitás kritizálása) az akadémiai-középosztálybeli luxusa lehet, amikor a többség (és ebbe az egyszeri NER-lovagot is tessék beleérteni) élete olyannyira sivár, ugyanakkor frusztrációval és bizonytalansággal teli, hogy nem is tűnik rossz dealnek jól temperált bérrabszolgának lenni. A kortárs államok csak gyengédebb pillanataikban, leginkább hétvégén akarnak apát-anyát játszani, az életünk határait colstokkal kimérni.

A kortárs Hatalom akkor papol értékrendről, akkor lépi túl a hatáskörét, ha PR-szempontból megéri neki (és erőt, szigort, biztonságot kell demózni lefelé, a polgároknak), vagy ha embercsoportokat akar kijátszani egymás ellen

(nyuggereket fiatalok ellen, konzervatívot a ballib, feketét a fehér, feministát az incel ellen, stb). Utóbbit a politikai kasztok, meg olyan cégek érdeke is kívánja, akik nem régiós szabályok szerint működnek.

Talán nem a legokosabb húzás az Apparátussal riogatni: a huszadik század példái vagy nem képezhetők le a jelen helyzetre, vagy épp munícióként szolgálnak a kultúrharchoz. Plusz, a globális válságokba süllyedő, víziótlan emberiség számára egyre kellemesebbnek tűnik egy Idegen Rend, ami az életért cserébe kínál is valamit. Óvatosan kéne a mindenkori hatalmat totális kontrollal vádolni, mert még elhiszi magáról, hogy tényleg csinálja.

Az a szomorú, hogy az életekre telepedő világrend tényleg egy személytelen mechanizmusra hasonlít, alaktalan fertőzésre, ami bizonyos helyeken csillogó metropoliszokat, máshol a szenvedés sivatagait termeli ki. A jómód mellé öntudatos egyetemistákat és karaktergyilkosságot ad, a kiszolgáló-övezeteknek brutális adókat és rossz minőségű politikát. Meg azt a homályos érzést, hogy a közeljövőben nem lesz szüksége ránk. Csak hát ezt a fajta kapitalizmust edgelord huszonéveseken, egyetemi professzorokon és opportunista kurátorokon kívül más nem igazán tematizálja.

Lehetne még tenni azért valamit

Lenne pár pont, ahol a töredékeiben még létező értelmiség nagy szolgálatot tehetne mindenkinek. És ez a beszéd terepe, a kultúráé.

Éles ellentét van aközött, ahogy a munkára fogható tömeg egyszerre van létbizonytalanságban, közben még jófejnek is kell lennie.

Nem elég a rendszer változó keretei közt pusztán léteznie, kétféle al-mátrixot is fenntart:

• Reprezentálnia kell az életét: képekkel, posztokkal és stílussal mutatnia, hogy nem egy depresszív, kisemmizett lúzer. Jelen kell lennie a közösségi médiában, bizonyos trendeket saját személyében is képviselnie. Pozitív légkört kell sugároznia. Hitelképesnek, átláthatónak és könnyen alkalmazhatónak kell tűnnie.
• Saját életével kell reprezentálnia a helyzetét és/vagy a munkáját. Egy vécépucolói állást is nehéz úgy megcsípni, hogy nem magyarázkodunk valami HR-es inkvizítornak a személyes erősségeinkről. Az állami szektoron túl rengeteg meló esetében legalábbis javallott, hogy egy „kreatív, nyitott és innovatív csapat” részesei legyünk, vagyis saját hatáskörünkön, időbeosztásunkon túl is dolgozzunk, a közösségi médiában népszerűsítsük a vállalkozást, ne posztolgassunk fura dolgokat a falunkra, és ne fejeljük arcon a főnökünket, amikor a munkaviszony helyébe egy nagy, boldog családot vizionál.

Mindkét al-mátrix az átláthatóság, a rugalmasság és mozgósíthatóság légkörét sugározza. Az a típusú meló, ami könnyen leválasztható a magánéletről, már jobbára a múlté; a munkahelyeken (és a gondosan dokumentált, privát életben is) a szabad tőkeáramlás, a befektetői ihlet és a korlátlan növekedés kristályos atmoszféráját kell fenntartani. Minden, ami ellentmondásos, nem-produktív, nehezen beazonosítható vagy nem-transzparens, az összhatást rombolja.

A züllött, extravagáns, sznob elit helyébe a pufimellények és terepjárók jólfésült, fegyelmezett világa lép.

Egy-egy vadászati expo a fővárosi ballibek hergelésére, pár celebreality a szociális bujtogatásra még belefér; de a gyakorlatban (és a céges szellem belvilágában, valamint a vállalkozásként működtetett állami szervekben is) a normából való kilengés nem üdvözlendő. Bármilyen módon félreérthetőnek, nehezen kategorizálhatónak, öncélúnak lenni – a PR-os szóhasználattal élve problematikus, köznyelven ciki és/vagy veszélyes.

A saját hatáskörön túllépni, a szakterületen kívül is véleményt formálni három esetben oké: az államoknak a polgárok vegzálásában és saját funkciói kiszervezésében, a multinacionális cégeknek politikai és erkölcsi kérdésekben (Nike és a BLM, Coca-Cola és a melegjogok), a menedzsmentnek a beosztottak munkaköre, testi-lelki igényei és a céges érdek közti ellentétek felszámolásában.

Helyi szinten a politika legfeljebb a jobboldali, populista botrányhőseit tudja felkínálni, akik minden korruptságuk, ízléstelenségük dacára még egy fokkal emberibb választásnak tűnnek a kozmopolita elit reptiliánjainál és alakváltóinál.

A kultúra pedig a trasht: a netes mémkultúrák öngyűlöletbe hajló iróniáját és a TV-s lumpenvalóság homlokzatait. Minden egyéb a motivált hangulaté, a letisztult, személytelen, megbízható, lekerekített gesztusoké. A hasznosságé és hasznosíthatóságé. Az önmenedzselésé, a szponzorált tartalmaké. A kiszámíthatóságé, ami csak reprezentációs kényszerként jelenik meg, az egyes ember élethelyzetére sosem lehet igaz.

A váratlan megnyilvánulások moderálása senkinek sem jó

Ezért sem érdemes túlságosan komolyan venni a véleményterrort, legyen az jobboldali vonalasság, vagy identitárius polkorrektség. Sem a politikai pártok, sem a vállalatok nem engedhetik meg maguknak, hogy közérdekű dolgokban önazonos véleményük lehessen.

Ha holnaptól az Apple új vezérigazgatója egy karizmatikus német üzletember, bizonyos Adolf Hitler lenne, aki TED Talkokban beszélne az innovatív ötletek erejéről, zsidóként nem gestapo-tisztek rángatnának ki a galériából, hanem egy jól öltözött menedzser jelenne meg, hogy megkérjen minket a távozásra.

Biztosítana bennünket, nem személyes konfliktusról van szó, de többen szóltak, hogy a jelenlétünk problematikus lehet, és gyorsan fejlődő vállalkozásként nem engedhetik meg maguknak a rossz vibe-ot. Amikor beléptünk, sokan kizökkentek a flow-ból, és a fotókat készítő művész, Leni Riefenstahl megnyitójára sem tudtak rendesen figyelni. Reméli, megértjük, hogy ez a vendégek és a vezetőség közös akarata. Vonakodásunkat látva hozzátenné, hogy ha mégsem akarnánk megérteni, nagyon hamar a rendőrség akarata is lehet. Ő csak a munkáját szeretné végezni.

Habár az értelmiség, a művészeti közeg a maga köreiben lelkesen imitálja az öncenzúrát, figyelve a szalonképességre és a technicista beszédmódra, pont az elszigeteltsége révén tudna külön terepet képezni, ami nem a jóemberkedésről, a passzív-agresszióról és a becsicskulásról szól. Elvégre ez lenne a dolga. Az értelmiségi fórumok ezt egyelőre annyival szeretnék megúszni, hogy időnként egy-egy díszprolit engednek a soraik közé, aki szociális, biológiai, kulturális hátrányai miatt (értsd: vidéki, cigány, nő, munkáscsaládból származó) feljogosítást kap a szabadszájúságra, egyben visszaigazolja a közeg politikai elköteleződését.

Azt kéne viszont belátni, akár kapitalista szemmel is, hogy a váratlan megnyilvánulások, extravaganciák kényszeres moderálása, az emberi, mint hibafaktor tételezése tényleg senkinek sem jó. És legfőképp, mindenek felett: rettenetesen unalmas, steril, halott világokat eredményez, a jófejség diktatúráit; a kontrollált tér határain túl pedig frusztrációt és a kiélhetetlen indulat tengerét.