Ha december elsején nem egyesül Erdély az óromán területekkel, azaz megmarad egy nagyobb Magyarországon belül, akkor ma a trianoni békeszerződéssel véglegesített magyar birodalom születésnapját köszönthetnénk – többek között románul.
Románia a centenárium ünneplése közben lassan két részre szakad (na nem úgy, ahogy revizionista testvéreink remélik, hanem): az Európa (jelentsen bármit is) felé vitorlázó urbánus fiatalokra, és a szegényekre, akiket az előbbiek lenéznek.
A keddi vita a rabszolgatörvényről kordokumentum: a munkásoknak nincs képviselete a parlamentben, a képviseletükre mégis vállalkozó polgári pártoknak meg szavazói nincsenek.
Itt az első világháború lezárásának centenáriuma, de a magyarok tömegei legfeljebb azt a konzekvenciát vonták le az elmúlt kétszáz évből, hogy jobb kussolni, és csendben kijátszani vagy kihasználni az aktuális rendszert.
Nézzük a német tévét, mert ott jó a műsor és csináljunk úgy, mintha ennek itt jelentősége lenne. Innen nézve álomszerű, hogy egy ország problémáira hirdet 3-4 párt megoldást. Mi a gyárudvar vagyunk.
Monumentális elnöki palota, 97 százalékos választási eredmények, személyi kultusz. Jót röhögtem ezeken Kazahsztánban, aztán rájöttem: lassan Magyarország is pont ennyire röhejes.
Mitől volt ez a tüntetés más, mint a többi? Például, hogy nem voltak politikusok, volt viszont TGM. Volt szolidaritás, de nem volt politikai haszonszerzés. Egyelőre.
Schmidt Mária hét pontban tett javaslatot a magyar történelemtanítás (bocs, oktatás) megújítására. Kettővel bőven vitatkoznék, a maradék ötben viszont jócskán van valami. Mik ma a főbb problémák? Lehet-e őket orvosolni?