Németország pragmatikusan áll hozzá Kínához, és piacot akar benne látni továbbra is. A politikai problémákat udvariasan nem emlegeti, a járványkezelést pedig példásnak tartja. Ezzel azonban Európa még inkább Kínától fog függni.
Az Egyesült Államok mély megosztottsága nem George Floyd halálával, nem a koronavírussal és nem is Trump elnökségével kezdődött. De végződhet-e mindez Amerika széthullásával?
A koronavírus-járvány új helyzet elé állította Kínát: míg eddig az ázsiai ország importált tudást szövetségeseitől és riválisaitól, Peking válságkezelése ezúttal modellként jelenhet meg a világ előtt. Kérdés azonban, hogy a keleti nagyhatalom mit tanult saját hibáiból, és hogyan kezeli a nyugati világból érkező, diplomáciai offenzívát.
A határrevízió nyilván szóba se jöhet, de a kétnyelvűségre és az autonómiára nagyon is igényt tarthatunk. Csak ezt Trianontól világosan elkülönítve kellene kommunikálni a külvilág felé.
A kétharmad simán elmehet azon, ha egy-két városban a járvány idején az állammal szemben tekintélyt szerző doktor azt mondja, hogy akkor én most elindulok a választásokon.
A Kína mozgását és lehetőségeit leíró fogalmaink és modelljeink újraértelmezésre szorulnak. Van értelme egy egyre végesebb növekedést ígérő Földön új hegemónról beszélni?
Számos ismert politikusát szavazta ki az elnökségéből a Momentum, amelyet sokszor szoktak az új SZDSZ-nek hívni, pedig egyelőre az MDF-re jobban hasonlít. De arra se kellene neki.
Nem csak a nemzetállami út lett volna járható minden nép számára, a kiegyezés pedig nem volt hibás stratégia, csak többekkel kellett volna kiegyeznünk.
A sokezer kilométerrel arrébb megölt George Floydra tudunk közösen emlékezni az interneten, hiszen úgysincs semmi tétje, de a környezetünkben tapasztalt problémákkal már nem foglalkozunk ilyen lelkesen.