Az EU legtöbb tagállamában evidencia, hogy meg kell menteni a dolgozót. Mert neki köszönhető a sikeres tegnap, és mert munkájából teremthető a holnap. A magyar miniszterelnök ezt nem így gondolja.
A nyugaton eddig megszokott politikai stabilitás jórészt azon alapult, hogy a társadalom nagy többsége elégedett volt az életszínvonalával. De mi lesz, ha a járvány után nem lesz tele a hűtő?
A kisebbségi román elnök ugyan jónapottal köszön, de közben a titkosszolgálat stílusában magyarozik, mikor a székely autonómia előkerül. Addig se arról beszélnek, miért hal meg ennyi román a vírusban.
A jelenlegi válság nem lesz olyan súlyos, mint az 1929-es, mert minden adott, hogy újrainduljon a termelés és a fogyasztás. Egy akadály van: azok, akik a járvány ürügyén akarnák a világot megváltani.
A világjárvány világosan megmutatja, hogy fejlett, ipari társadalmaink egy olyan utópiára épülnek, ami fennmaradásunkat veszélyezteti. A történelmet azonban nem hajtják semmilyen vastörvények sem előre, sem hátra. Csak rajtunk múlik, milyen következtetéseket vonunk le, és hogyan cselekszünk.
Carl Schmitt is megirigyelné azt a színházat, amit Orbán Viktor és Donald Tusk hoz össze a Fidesz néppárti tagsága kapcsán. Nem nácizmus ez egyikőjük részéről sem – csupán opportunista hatalompolitika.
A koronavírus felvette a kapitalizmus jelenéhez idomuló pusztító, elmagányosító létformát. Kérdéses azonban, hogy meg tudjuk-e haladni a vírus mögötti mélyebb okokat. A spanyolnáthát például forradalmak és sztrájkok kísérték.
Mi magunk is egy kis Kína vagyunk Európán belül. A globalizáció nyertesei közé tartozunk, akik a határnyitás után munkahelyek tízezreit és értékes nagyberuházásokat „nyertünk”.
Most üt vissza a kicsi fizetés, a lebutított munka törvénykönyve, a munkaerőimport megkönnyítése. A kérdés az, hogy majd ha újra kell indulniuk a gyáraknak, még mindig itt lesz-e nekik a legolcsóbb.